Àltalàban nem szeretem ha gyerekek kelnek fel előbb, s Nóri nyaggat "Anya kellj màr fel!" - jobban szeretem ha én pattanok ki előbb, s mire ébredeznek kész a kakaó.
De nincs annàl szívmelengetőbb, mikor arra ébredek, hogy Zsófi ràm "ugrik", lököd, meghúzza a hajam, s mikor felé fordulok kacag egyet, s hozzàm bújik. :)
♡♡♡♡♡
Néha ezek az érzelmi mérföldkövek többet érnek, mint bàrmilyen màs fejlődés.
Szép napot!
Sokat gondolkodtam azon, hogy amit most leírok nektek blogbejegyzés legyen e, vagy privàt üzenetben elküldött köszönetnyilvànítàs. Két dolog miatt maradtam az előbbinél.
Az egyik kissé közhelyes. "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hàt mindenkinek"
A màsik, hogy ha statisztikàk nem is; de elgondolàsok döltek meg bennem az elmúlt napokban.
A ràadás pedig a hála.
A már sokszor említett MRSZA egyik rendezvényén vettem részt a hétvégén. Szülőtalàlkozó, előadás és egy tréning volt a program.
Hogy őszinte legyek, valamiért - egyszerűen megmagyaràzhatatlan miért - de az égvilàgon semmi kedvem nem volt az egészhez. Ràadásul egybolyan szombati programról csúsztam le, amire màr évek óta sóvárgok. Na de ugye az embernek tudatos, a hosszútàvú céljai elérését elősegítő döntéseket kell hozni, így prioritàst élvezett az alapítvànyi esemény.
Arról nem is beszélve, hogy lànyokat is vinnem kellett magammal,hiszen szegre nem akaszthatom őket. :(
Meg amúgy is kicsit meg vagyok zuhanva. Semmi nem jó, folyton feszült, ideges vagyok. Egy kanàl vízben meg tudnék folytani embereket, az élő fàba bele tudnék kötni. Én. :O -màr màr vicces az egész- Én, aki nyugodt, türelmes vagyok, s aki mindenki véleményét elfogadja, - mégha az a sajàtjàval nem is egyezik. Én, aki mindenkinek megakarna felelni, pedig nem tud, soha nem is tudott. Fura ezt megélni. Sokszor jön ràm sírás. Csak úgy. Van, hogy okom sincs rà. Ráadásul "beteg" vagyok. Persze nem a szó szoros értelmében, hiszen semmi komoly, inkàbb csak egy cimke a leleten, de nekem súlya van.
Szóval agyrém ez az egész.
Vissza kanyarodva a hétvégéhez. Ami a soraimat kihozta belőlem, az a hétvégi közösség, csoport, csapat amelynek tagja lehetek.
Beszélgettünk a szerepeinkről; arról, hogy az életutunkon most hol tartunk vagy inkàbb milyen formàban tartunk ott ahol.
Egyik feladat sem volt ismeretlen. Màs tréning, màs emberek jóvoltàból már mindegyik feladattal/jàtékkal talàlkoztam.
Azonban most mindegyikőnk nagyon hasonló terheket visel, sok mindenben hasonlítunk.
Egy dolog volt, ami nem volt ugyanaz. A csoportban én voltam az egyetlen, aki mögött/mellett nem àll ott a màsik fele, a tàrsa, a tàmasza. Erre ràeszmélve màr màr kellemetlenül vagy inkàbb zavarban éreztem magam. Főleg hogy a szàlláson valahogy pont nekünk sikerült a többiektől külön lenni. :(
Sok cikk, statisztika szól arról, hogy a sérült gyereket nevelő csalàdok szét hullnak, s legtöbbször az apa lép tovàbb. Ez lehet így is van, de - lehet nem ez a legjobb szó - megrendítő volt, hogy a csapatban 4 apuka ott volt személyesen, nem csak az anya vàllalta a részvételt, az együttműködést; s aki ugyan maga volt ott, annak is van "háttere/szele".
A megrendítőt nem negatívan értem. Ez az egész olyan különleges, nem megszokott, meleg, szép volt. Persze most lehet azt mondani, hogy ez màr csöpög és akàr az apukàk - minden gyermeke mellett kiàllókra értem - ezt ki is kérhetik maguknak. De tényleg így érzem. Biztos vagyok benne, hogy ők egy gyengéd, de közben óriàsi kemény erőt hordoznak, képviselnek mind. Szerencsés az a rett szindrómàs kislàny, akinek megadatik az anyai és apai védelem is. Akinek boldogok s szülei, akiknek szeretik egymàst a szülei.
S lehet hülyén hangzik, de hálàt érzek és köszönetet mondok ezeknek az apukáknak, csalàdoknak. Ami még hülyébben hangzik, de meg kell osztanom veletek, hogy volt olyan szülőpáros akiknek mintha az auráját, a különleges kapcsàt, erejét-gyengeségét éreztem volna. Nem külön külön egyikét, màsikét, hanem amik ők együtt ketten. Ez olyan megfoghatatlan, megmagyaràzhatatlan, de jól eső.
Ez a pozitív kép erőt ad. S érdekes, hogy bàr vàgyom erre az összetartàsra, biztonsàgra én is, nem érzek keserűséget amiatt, hogy nàlunk nincs meg a klasszikus értelemben vett csalàdkép. Màr nem àltatom magam azzal, hogy hű de boldog vagyok így is, mert ha magamba nézek nem vagyok az; de az adott helyzetből még ha olykor nehezebben, döcögősebben is, mégis próbàlom a legjobbat kihozni. S valamiért ez most így van "jól". S eljön majd az az idő is, mikor enyhül a teher. Akàr egy tàrs, beinduló munka, vagy akár Zsó intézményi elhelyezése formájában. - bár ez utóbbi más terheket róna ràm, amivel szintén magamnak kell megküzdeni; de a változàs jó. Nem ezt mondják mindig?! :)
Köszönöm, ha végigolvastad. Sok minden kavarog még bennem, de nehéz a fogalmazàs. A telós pötyögésről nem is beszélve! ;) :D :D :D
