Sziasztok!
Volt az életetekben olyan, hogy azt mondtátok, - ha egyáltalán kimertétek mondani hiszen nekünk anyukáknak erősnek kell lenni, mindent szó nélkül tűrni kell, nem lehetünk szomorúak, nem lehetünk dühösek, .... - hogy elfáradtatok, elég volt ebből az egész "szarból"???
Mikor jött el a első ilyen mélypont?
Hogy jutottatok ki belőle?
Hogyan tovább?
Azt olvastam, a sérült gyerek tini kora kezdetén várható az első ilyen, de Zsófi még csak 7 éves és én most úgy érzem nem megy ez nekem. Elegem van, elbújnék, elmenekülnék, egyedül akarok lenni. Utálom ezt a helyzetet, szégyenlem magam a gyengeségért, és tudom, hogy csak én törhetek ki belőle, de hiába állnak mellettem igazi barátok, egyszerűen nem látom az alagút végét. Úgy érzem egyedül nem fog menni. Kiürült a szeretet-tankom.
Meséljetek, írjatok nekem erről. Tudom, hogy ezzel a problémával nem vagyok egyedül, sokan már átestetek rajt, és van akinek csak ezután jön. Úgy gondolom erről beszélni kell. Még ha nehéz is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése