Isten ajándéka?

2 napja kisebbik lányom a szüleimnél van, így Zsófimmal maradtam a két ünnep közöttre. Élveztem, hogy végre nyugi van, megtudok egy filmet nézni, használhatom a számítógépet. De nem tartott sokáig ez az állapot. Nóri már hamar hiányozni kezdett (Nem nagyon szokott huzamosabb ideig távol lenni tőlem.), és ahogy telt az idő, egyre kellemetlenebb volt Zsófival kettesben. Most hogy éreztem az egészséges gyermek hiányát jöttem rá, ha ő nem lenne nekem már régen befordultam volna. Mikor teherbe estem vele (-megjegyzem spirál mellett)elfogott a félelem, nem akartam, hogy megszülessen, kétségek között vergődtem. Nem akartam még egy sérült gyereket. Szerettem volna kisbabát nem arról volt szó, hogy nem, csak készülni akartam rá, elrendezni ügyes bajos dolgaimat. Neki álltam diétázni, hogy mire úgy döntünk, hogy jöhet a kistestvér, a súlyfeleslegem legalább csökkenjen, a genetikussal meg akartam beszélni a vizsgálatokat; biztos akartam lenni abban, hogy az apuka tartja magát a józansághoz; a megfelelő időben megszabadulni a fogamzásgátlás "eszközétől". És akkor mint derült égből villámcsapás, megfogant a kicsi. Felkészületlenül, váratlanul. Mindenki azt mondta, jó lesz, kell a kis tesó mert kell az egészséges baba, és ő biztos az lesz. Megbarátkoztam a helyzettel, a második ultrahang után már vártam, hogy a karomban tarthassam a kis "zsebihalat". Kicsit talán sürgettem is, hogy a világra jöjjön. 36-37 hetesen megindították a szülést. A vajúdás tök jó volt. Most mondhatjátok hogy ez a nő nem százas, de tényleg az volt. Az elején Vavyan Fable-t olvastam, aztán mikor már nővérem is ott volt, én a fitball-on ücsörögtem és beszélgettünk, csatlakozott a társasághoz egy másik kismama fogadott orvosa és vicces születéstörténeteket mesélt. Úgyhogy Nóri érkezte jó hangulatban telt. Majd eljött a pillanat, betoltak a műtőbe. Az érzéstelenítés nagyon rossz volt, és zsibbadtam tőle, a fejem is megfájdult a műtőasztalon, akkor kicsit lenyugtattak, de mire Nóri világra jött már megint tiszta volt a tudatom. Én úgy hallottam, nem sírt fel egyből, tesóm azt mondta rosszul emlékszem, hát bíztam benne. És micsoda ajándékot kaptam azzal, hogy Ő mellettem van. Elfogulatlannak mondhattok, de tény és való, hogy gyönyörű szép, okos és ügyes a kisebbik gyermekem. Az igaz, hogy nála hisztisebb gyerek nagyon nincs, de ő így tökéletes. Ha én irányítottam volna azt, hogy lesz e 2. gyerekem, lehet a mai napig nem lenne. Nem vagyok egy szentfazék, templomba sem járok, de úgy vélem/hiszem Isten keze benne volt abban, hogy Nóri megszülethessen. (- Vagy a nődokié aki rosszul helyezte fel a spirált. :D Na de legyen már egy kis hit és misztikum a dologban. :) Rettes kislányokat nevelő szülők, akiknél még nincs testvér: bátran vágjatok bele a testvérprojektbe! Megfelelő odafigyeléssel, genetikus bevonásával, egészséges gyermeketek lehet! Lesz! És Ő lesz a legnagyobb öröm, a legnagyobb ajándék! :)

Kezdet :)

Sokat gondolkodtam azon, vajon mivel is kezdjem a bejegyzések sorát. Bővítsem a lexikális tudásotokat? Vagy némi túlzással kislányom önéletrajzával? Vagy egy kissé édes keserű karácsonyi történettel, amely napok óta nem hagy nyugodni? Nehéz a feladat. Mindenesetre kedves olvasó köszönöm, hogy csatlakozol hozzám/hozzánk és követed írásaimat. Kicsit átgondolva a dolgot, hogy mi is a rett szindróma, és ahhoz hogy kapcsolódik a cdkl5 majd egy külön ablakocskában térek ki. Kislányom életét is így mutatom majd be, tehát nem marad más kezdet, mint a karácsonyi élmény. Kislányom Kiss-Jakab Zsófi hétköznap délelőttjeit egy napközi intézményben tölti, ahol főleg értelmileg korlátozott fiatalok kapnak lehetőséget arra, hogy társaságban legyenek, hogy fejlesztést kapjanak, hogy sok sok új élménnyel gazdagodjanak. És sajnos csak másfél ott töltött év után jöttem rá, hogy milyen csekély az amit kapnak ahhoz képest, amit ők tudnak adni nekünk. A tavalyi karácsonyi ünnepséget Zsófi megbetegedése miatt kihagytuk, így az idei alkalmat kétszer annyira vártam. (Kétszer annyi félelemmel is, hogy még egy közösségi esemény, amiről tuti Zsófit ki kell vinni, mert üvölteni fog. - Persze így is lett.)Hallottam már az ünnep előtti héten, hogy próbálnak a fiatalok, de nem tudtam mire számítsak, mit tudnak ők adni. Hogy tudnak ők össze dolgozni, mikor ahányan vannak annyi felé néznek, mennek. Aztán jött a döbbenet, a könnyek, és ha már karácsony - a meghatottság. Bevonult a társaság jelmezesen, sorba, fegyelmezetten, mondtak köszöntőt, verseket! és "színjátszottak".

Hogy mikre nem képesek ezek a nagyra nőtt gyerekek! Én csak ámultam, mosolyogtam milyen ügyesek - még az apró kis bakikkal együtt is tökéletes műsor volt. Aztán ismét némi keserűség kapott el, hogy mégis az én kislányom hol van? Ő miért nem szerepel? Miért nem fog tudni soha szerepelni? Soha nem fogja azt mondani hogy boldog karácsonyt. Így igaz, mondani sosem fogja. De nagyobb meglepetés és öröm volt számomra, az a reakció, amit az otthon feldíszített karácsonyfa hozott ki belőle. Jobban örült és csillogott a szeme mint az eddig látott gyerekeké. És micsoda motiváció volt neki a kék fényfüzér csillogása! Akárhogy is de odaforgolódott a szoba másik végéből, aláfeküdt majd bámulta percekig, felült és megtapogatta, a mézeskalácsot meg akarta róla enni, hangosan kacagott és tudatosan tapsolt neki, amit pedig kevés dologtól szokott. Úgyhogy bánja a csuda, hogy nem mond szépeket. Nincs min elkeseredni, hiszen szebb minden szónál a kacagása, csillogó szemei. Remélem sok sok ilyen élménnyel lehetünk gazdagabbak az évek múlásával.